Kócos

Kedves idelátogató! 

Történetünk 2019.őszére nyúlik vissza, mikor eldöntöttük, komondor kölyköt szeretnénk családunk legújabb tagjának választani.Olyan kutyust szerettünk volna, aki tanyáról érkezik, mivel az ősi ösztön fontossága volt a legelső szempont.
Meg is találtuk ezt a helyet, ám azzal nem számoltunk, hogy érintés és szeretet hiányában cseperedett eddig. Mit sem törődve ezen hiányosságokkal, elhoztuk őt.Hazaérve szembesültünk jobban a tényekkel, az autóból kivéve jött a “feketeleves”.
Tudtuk, hogy nyugalomra, és biztonságos helyre van szüksége pár napig, hogy felfedezze az új környezet és a velejáró újdonságokat. Csakhogy ő 
sokkal jobban félt mint az átlag kölykök, egyből menekülőre fogta, nem követtük, hagytuk hogy az ő általa legbiztonságosabbnak vélt helyre bújjon a területen. 
Pár óra múlva, mikor úgy gondoltuk megnyugodott, odamentünk hozzá, beszéltünk neki,
ahogy az ember ilyenkor teszi a kölykökkel, ám ő nem reagált semmire, csak reszketett és láthatatlanná szeretett volna válni. Úgy gondoltuk a legjobb ötlet 
ha nem nyúzzuk, már amennyire ezt annak lehetett hívni, ezért hagytuk had váljon “láthatatlanná”.Másnap mikor mentünk hozzá, nem találtuk sehol, átfésültük az egész telket ami elég nagy, de annyira mégsem hogy egy kutyagyereket elnyeljen. Annyira elbújt 
hogy alig találtunk rá, mozdulatlanul feküdt, és továbbra is reszketett a félelemtől, enni semmit nem evett, de ahogy közeledtünk hozzá csak menekült. Ez ment napokig, mikor arra a döntésre jutottam, hogy ez így nem normális, hogy egy 3 hónapos 
kölyök nem örül az embereknek, sőt, menekül tőlük. Tehát “segítséget kértem“ szeretett vizslámtól. Az futott végig
a fejemben, hogy a vizsla egy közvetlen, pozitív fajta, mindig ember közelben kell lennie, tehát ő lesz a tökéletes 
mentor erre a feladatra. Még aznap elvittük a házhoz, ahol Kócos (mert közben ezt a nevet kapta)
volt. Érdekes dolog történt ekkor, a vizslám közömbösséget mutatott felé.
Sokat agyaltunk ezután, hogy mi lesz, talán sosem lesz szelíd? Elmenekül majd mindig? Ahogy ezeken sopánkodtam napokig, egyszer mikor mentünk a házhoz, mindketten a kapuban fogadtak...nem hittünk a szemünknek hogy kimerészkedett a “vackából”.. (belül éreztem, jó döntést hoztam mikor Dorkát erre a feladatra bíztam) ...
Teltek a napok, és a két kutya egyre közelebb került egymáshoz..mivel Dorka állandóan a közelünkben volt, Kócos is kénytelen volt közeledni hozzánk, ha nem akart egyedül ücsörögni az udvar különböző pontjain.